Nagy Vanda: Nagyi naplója
Egyszer, egy szép tavaszi napon, amikor már mindenki bőrdzsekit és tornacipőt hordott, félig untatva, félig vágyakozva tekintettem ki az iskola ablakán. Péntek hetedik óra volt, ami egyet jelentett azzal, hogy már minden diák a padra feküdve hallgatta a magyar tanár előadását, ahogy Arany János Családi kör című versét elemezte.
Azonban mikor végre megszólalt a szabadságot jelző csengő és mindenki üdvrivalgásban tört ki, a tanár utolsó szó gyanánt még gyorsan feladta a házit. Azt mondta, hogy írjunk egy két oldalas házi dolgozatot, melynek címe: A családom. „Biztos könnyű lesz írni róla, ha már ennyire figyeltetek!”- tette hozzá haragosan.
Hazafelé úton végig azon gondolkodtam miről is írhatnék. Őszintén szólva ez volt nálam az a téma, amiről egyáltalán nem szívesen beszéltem. Pedig az én családom is olyan, mint manapság a legtöbb gyereké. A szüleim elváltak. Apu egy másik városban él, ezért csak ritkán látogatjuk meg a tesómmal. Anyu sokat dolgozik és gyakran későn ér haza, itthon pedig vezeti a háztartást, szóval mindig nagyon fáradt. Az öcsém még csak nyolc éves, de már annyit ül a számítógép előtt, mint egy informatikus, és játszik a virtuális „barátaival”. Végül pedig én, egy lassan 16 éves serdülő kamaszlány, aki keresi a helyét a világban.
Másnap reggel anya felkeltett, nem mellesleg hajnali kilenc órakor, hogy legyek szíves letörölgetni a bútorokat, mert köpedelem, ahogy kinéznek. Nyűgösen kikeltem az ágyból, tudtam, hogy igaza van, hiszen már vagy két hete ígérgetem, hogy megcsinálom. Amikor már a nappaliban lévő nagy könyvszekrénynél tartottam, ahogy kinyitottam az üvegajtaját, a legfelső polcról egy rosszul berakott kis könyv pottyant a fejemre. Na, remek, nem elég, hogy szombat reggel takarítanom kell, délután pedig meg kell írnom egy hosszú és nehéz beadandót, még ez a vacak könyv is a fejemre esik. Hirtelen dühömben földhöz vágtam a kis tárgyat, ám csak ekkor vettem észre, valójában mi is az. Egy poros, régi füzet, melynek a címlapján egy név áll: Gál Ilona. Majdnem kiugrott a szívem a helyéről. Hiszen ez a nagyi füzete. Pontosabban már csak volt, hiszen a nagymamám már két éve nincs köztünk, ezért nem is nagyon beszélünk róla. Amint felnyitottam körülbelül a közepénél, a megsárgult lapok elárulták, hogy ez nem is egy átlagos iskolai füzet, hanem egy napló. Aztán elkezdtem olvasni, és engedtem, hogy a betűk, az érzelmek magával ragadjanak. Egy másik időbe, egy másik korba, egy másik világba, ahol senki és semmi nem olyan volt, mint ma, mégis hasonlított kicsit a jelenre. Lázadó, de mégsem szabad, bántó, de mégis jóindulatú.
„’59. május 9.
Nos, ma nem történt túl sok minden. Sanyi újra megkérdezte, nincs-e kedvem elmenni vele fagylaltozni, én pedig megint azt válaszoltam, hogy a kisöcsémre kell vigyáznom. Pedig az az igazság, hogy szívesen elmentem volna, de a testvérem akkor is fontosabb, mint egy randevú.
Az utolsó tanóránk irodalom volt Kis Bélával. Ez a tanár úr híres elképesztő szigoráról és fegyelmezési módszereiről, de leginkább arról, hogy a szocializmus hű szolgája és a forradalomban harcoltak gyermekeinek mélységes megvetője volt. Lényegében engem személy szerint utált. De nem is ez volt a baj.
A gond abból adódott, hogy egy fogalmazást íratott velünk A családom címmel. Arra is felszólított minket, hogy a színtiszta igazságot írjuk le. Így rövid gondolkodás után nekifogtam, hogy a lehető legőszintébben fogalmazzam meg a színtiszta hazugságot, vagyis azt, hogy minden a legnagyobb rendben van.
Leírtam, hogy mire hazaérünk az öcsikémmel az iskolából, édesanyám kipirult arccal szorgoskodik a konyhában, hogy az „apjok megérkeztére” már kész legyen a terülj-terülj asztalkám. Miután eleget tettem iskolai kötelességeimnek én is szoktam neki segíteni. Addig a testvérem kint játszik a barátaival olyat, amilyet az úttörőtáborokban szoktak. Aztán estére édesapám is megérkezik. Megcsókol minket, édesanyát persze hosszabban, majd leül és jóízűen falatozik. Vacsora közben mindenki elmeséli az aznapi élményeit. Ilyenkor sokat szoktunk nevetni. Az étkezés végeztével édesanyám lepihen, édesapám pedig elalvás előtt mesél nekünk. Vicces, romantikus, elgondolkodtató történeteket. A legjobb viszont, hogy közben fogja a kezünket. Én gyakran már azt sem értem, hogy mit mesél, csak a hangját hallom. Majd jön a sötét. Az álom, melyben minden olyan, mint amilyennek leírtam. Ideális, nagyszerű és meseszép.
Összefoglalva ezt írtam. Mikor beadtam a dolgozatot, a tanár úr kárörvendően rám vigyorgott. Jól tudta, hogy semmit sem írhattam le úgy, ahogy van. De talán nem is szerettem volna.
Ugyanis mikor hazaérünk, édesanyámnak a színét se látni a konyhában. Fel sem bír állni, folyton beteg, csak fekszik az ágyban. Ezért én rögtön elkezdek főzni, hogy este legyen valamit ennünk, bár a legtöbb mindent be kellett szolgáltatni. Persze az öcsém sem játszik, ő takarít. Egyébként nincsenek is barátai. Kiközösítették, hiszen nem lehet úttörő a származása miatt. És édesapám sem jár haza, már régóta. Három éve én mesélek esténként a testvéremnek. Mielőtt elalszik, néha megkérdezi, hogy mikor fog már édesapa hazajönni. Én ilyenkor rendszerint azt mondom neki, hogy addig még ezer esti mesét fog meghallgatni. Ekkor elkezd számolni, hogy vajon mennyi is az az ezer, de sosem jut a végére, mert ötven körül már el szokott akadni, feladja és álomba szenderül. Én viszont sokáig nem tudok elaludni, hol édesanya átszűrődő zokogásától, hol a jelen fájdalmától, hol a jövő veszélyeitől. Azonban van egyetlen egy dolog, ami színigaz a fogalmazásomban. Az, hogy mikor végre sikerül elaludnom, mindig arról álmodom, hogy az életem olyan, mint amilyen sok-sok éve volt… mint amilyennek leírtam… gyönyörű és álomszép…”
Egy könnycsepp gördült le az arcomon, mely nyomot hagyott a napló lapján és elmaszatolta a kézírást. Mostanában nem szerettem olvasni, mert sosem volt olyan könyv, ami lekötött volna. Azonban nagyinak, az akkori tinédzserlánynak ez a rövid kis naplóbejegyzése szó szerint sokkolt. Nagyi nekem soha nem beszélt a múltjáról, de most már értem is, miért. Tényleg mindig mosolygott, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Nem akarta, hogy sajnálják őt. Én viszont mindig is sajnáltattam magam. Azért, hogy nincs elég jó telefonom vagy, hogy nem mehetek el egy buliba és még sorolhatnám. Ez az eset viszont rádöbbentett, hogy mennyire jó dolgom van, milyen elégedettnek kellene lennem és mennyire meseszép az életem, amiről nagyi még csak nem is álmodhatott.
6,051 összes megtekintés, 4 mai megtekintések