REFISZ Adventi Kalendárium 2020. december 1.

Kedves Barátunk, Testvérünk!

Legtöbbünk számára az idei az első olyan adventi időszak, amit – legalább részben – a szeretteinkkel való fizikai találkozás nélkül fogunk megélni. A Biblia azt írja Jézusról, hogy „megvetett volt, és emberektől elhagyatott, fájdalmak férfia, betegség ismerője” (Ézs. 53: 3). Ő nem csak tudja, hanem átérzi a nyomorúságokat, amikben vagyunk, mert átélte. Figyeljünk hát rá, várjuk, hogy mit üzen nekünk ebben a szokatlan Adventben.
(A csodálatos kalendárium ablakokat Herman Fanni, iparművész hallgató testvérünknek köszönjük!)

„A nép, amely sötétségben jár, nagy világosságot lát. A halál árnyékának földjén lakókra világosság ragyog.” Ézsaiás 9,1
Az apai nagymamám ragyogó személyiség volt, aki mellett jó volt lenni, de már ő is ott ül a legnagyobb Csillag mellett. Az ünnep fényei számomra nagy jelentőséggel bírnak, mindig reménységet, erőt, meghittséget jelentenek. 2020 adventjében talán pont erre van a leginkább szükség.  – Korsós Tamás

Hadd üljek le a csillag mellé… 
(Marianne Zink története)
„Advent első napjától kezdve ismét nappali szobánk virágos ablakába függött a ragyogó herrnhuti csillag. Christian tavaly még alig vette észre. Idén azonban más… A kisfiút fellelkesítette a csillag látványa. Újra és újra bejött a szobába, sőt leszaladt a lépcsőn, hogy az utcáról nézze meg „betlehemi csillagunkat”. Csodálatos látványt nyújtott, amikor hazafelé menet az esti szürkületben vagy a téli sötétben a csillag sárgásvörös fénye messziről felénk ragyogott. Együtt örültem Christiannal – mintha még sosem láttam volna ilyet. Tegnap este pizsamában volt, sőt a nagypapának is jó éjszakát kívánt már. Ekkor azonban odabújt hozzám:
– Nagyi, leülhetek még egy kicsit a csillag mellé?
Már húzott is a nappali szoba ajtajához. Vajon nem a lefekvés idejét akarja kitolni a kis kópé? Kutatva néztem rá. A gyermekarcon azonban valamiféle különös vágyakozást fedeztem fel. Igen, valamilyen nagy várakozást. Mondhattam-e nemet kérésére? Akarja, hogy ott legyek vele én is? A kis
ember megrázta a fejét.
Á, nem! – jelentette ki. – Nyugodtan csinálhatsz valami mást a konyhában! 
És már el is tűnt a sötét szobában, hogy az ablak alatt álló nagy díványra telepedjen. A kis hároméves ott üldögélt tisztán, megfürösztve, egyedül a csillag szelíd fényében. Halkan becsuktam az ajtót. Most nem volt rám szüksége. Gondolatban azonban vele maradtam. Mit akart átélni ez a gyermek teljesen egyedül abban a nagy, sötét helyiségben, amelyet csak a csillag sárgás-pirosas fénye ragyog be? Mi foglalkoztatja a szívét? Erre a csendre, ezekre a percekre volt szüksége? Hogy támadt ez az ötlete, hogy itt keressen, itt várjon valamit? Teljesül a vágya? De mire vágyik? Hiszen nem
történhet vele ott semmi megfogható, semmi látható, semmi megmagyarázható! 
Nem tudom, mennyi időt töltöttem a vasalással. Hirtelen apró lépteket hallottam. Az ajtó kinyílt. Christian arca ragyogott, és odafutott a karomba. Mély sóhaj tört fel a gyermekből:
– Ó, de szép volt!
– Mi volt olyan szép? – akartam kérdezni. De nem mondtam semmit. Talán tönkretettem volna valamit, valami szépet és jót. Valamit, ami ajándék volt a gyermek számára, és úgy betöltötte, hogy most már teljesen felszabadultan jelentette ki:
– Akkor most megyek lefeküdni! – és már ment is. 
Később még egyszer ránéztem. Mélyen aludt, és még álmában is mosolygott. Nyilván megtalálta, amit keresett, amire szüksége volt. Többnek kellett lennie egy szép hangulatnál. Csodálkozva álltam ágyánál, a pillanat varázsától meghatódva. Majd elgondolkodtam saját magamon. Vajon én, az ötven évvel idősebb, mindig pontosan tudom, mire van szükségem? Tudom-e mi az, ami lelkem legmélyén valóban segít nekem – hogy hol találok békességet, elvehetetlen örömet és új erőt? Még mindig tudom? Keresem-e
minden vélt tennivalóm kényszere ellenére, mely naponta annyira igénybe vesz? A csábító, de gyakran csalódást okozó tévéműsorok ellenére is?
Talán nekem is le kellene ülnöm egy kicsit a csillag mellé. Csak úgy egyszerűen leülni. Egészen csendben. Fellélegezni. Mély vággyal és nagy várakozással. Hagyni, hogy a szelíd fény hasson rám. Addig várni, míg én leszek a megajándékozott, és velem, illetve bennem történik valami. 
Hogy újra önmagam legyek, és visszataláljak az Istennel való szoros, meghitt közösségbe.”
Elisabeth Mittelstädt : Hadd üljek le a csillagok mellé… c. karácsonyi kötetéből.

 4,687 összes megtekintés,  6 mai megtekintések

Share this post: on Twitter on Facebook on Google+