Reformáció auf Deutsch

Hogy mi van még Heidelbergben a kátén kívül? Például reformációi istentisztelet! Beszámoló testközelből.

Nem mindennap éljük meg tudatosan azt, hogy részesei vagyunk a történelemnek. Úgy képzeljük, a világ dolgai nagyban történnek, és sokszor észre sem vesszük őket, csak ha visszatekintve az egész kép kirajzolódik. Igen, sok esetben talán tényleg így van, mindezt azonban nem tudom elmondani a reformáció 500. évfordulójáról. Mert ott voltam, láttam. Testközelből. A templom padlóján, a kabátomon ücsörögve.

De kezdjük az elején.

Mivel német szakos vagyok, mindig ott lógott a levegőben, hogy el kellene tölteni valamennyi időt német nyelvterületen, hiszen jártasságot szerezni, a kiejtést tökéletesíteni csak ott lehet. Csodálatos, hogy Isten mennyire jó szervező: ebben az évben megajándékozott a lehetőséggel, hogy ösztöndíjjal kint töltsek egy szemesztert Heidelbergben, ráadásul ősszel! Szóval Erasmus fedőnéven kiutazhattam megünnepelni a reformációt. 🙂

Nem tudtam, mit is várjak: üresek lesznek a templomok, mert ez a felvilágosodott Németország, ahol a vallás és a hit jelentősége egyre inkább elvész? Vagy alaposan megünneplik a reformációt, mert náluk történt, sajátjuk, és kultúrtörténeti szempontból hatalmas jelentősége van? Esetleg több a hívő keresztény Heidelbergben, a mozgalom egyik központjában, mint az ország többi részén, és inkább ők tekintik sajátjuknak, ők szervezkednek? Reméltem, hogy az utóbbi lesz az igaz, és evangelizációs alkalommá válhat az istentisztelet, hiszen ez az egyházon kívül is nagy esemény, sokkal többeket szólíthatnak meg ez alkalommal. Nem szerettem volna, ha a kulturális hatás mellett a hitbeli megújítás jelentősége háttérbe szorul.

Ahogy este hat óra felé beértem a városba, azt gondoltam, az első feltevés fog beigazolódni. A kedd és a szerda az egyetemeken, iskolákban is szünet volt, így rengeteg jelmezbe öltözött, buliba siető fiatalt lehetett látni az utcákon. Hát jó, akkor nem leszünk túl sokan.
Békésen baktattam tovább a Heiliggeistkirche felé. Aztán, ahogy közelebb értem, már nem olyan békésen.

Az ajtó előtt hatalmas embertömeg nyomult befelé, valaki vissza is fordult, hogy nincs értelme, tele van a templom. Az előtérnél tovább én sem jutottam, egy gombostűt sem lehetett leejteni.

Kicsivel utánam bezárták a kerítést, a kint rekedt tömeg szürreális látványt nyújtott.

(„Jó keresztényként” persze eszembe jutott, hogy vasárnaponként bezzeg biztos nem küzdenek a bejutásért.) Nem értettem teljesen, hogy miért zárják ki őket, egy istentiszteleten mindenkinek kellene, hogy jusson hely. Biztos azért, hogy ne alakuljon zsibvásárrá a dolog, megmaradjon az áhítata. Ebben tévedtem, de majd jön ez is.

Nagyon örültem, hogy bejutottam, hiszen általában velem történik meg, hogy az orrom előtt zárják be az ajtót/ megy el a busz/ lesz piros a lámpa/ stb. De most nem. Ráadásul oldalt kinyitottak egy ajtót, fel lehetett menni a karzatra. Ülőhely már nem jutott, de onnan sem lehetett volna látni semmit, elég magasan van, ráadásul oldalt. Mindegy. Újra és újra emlékeztetnem kellett magamat, hogy ez egy istentisztelet, nem egyszerű látványosság, szenzáció. Nehéz volt. Kicsit úgy éreztem magam, mint karácsonykor, akkor is többen jönnek el a templomba. Csak most még többen voltak.

Most, hogy elhelyezkedtem a félhomályban – néhányan feladták, és jutott ülőhely – át tudtam nézni a programot. Táncperformansz és fényjáték. Hmm. Az oltár előtt, körülbelül a templom háromnegyedénél tényleg állt egy színpad, és a fényjátékhoz fehér vászon háttérként a templom teljes szélességében. A szószéket és az oltárt tehát nem lehetett látni. Csalódott voltam. Ezek szerint mégis látványosságot csinálnak az egészből. Ez az érzés csak fokozódott, amikor elkezdődött az előadás. Felálltunk, hogy jobban lehessen látni. Az előttem ülők nagyon kedvesek voltak, odaengedtek a korláthoz, így körülbelül a színpad harmadát láthattam. Két szóban tudnám összefoglalni: kortárs és hosszú. Mind a zene, mind a mozdulatok, mind a fényjáték elvont volt, a tánc furcsa, nem igazán tudtam befogadni. Izgalmas volt viszont találgatni, hogy ki ki lehet benne. Azt hiszem, Luthert beazonosítottam, de nem vagyok benne biztos. Szóval kortárs volt. 🙂 Egy óráig tartott, azt hittem, sosem lesz vége. A végkifejlet miatt azonban megérte megnézni: kiderült, hogy a vászon nem is vászon, hanem habszivacs kockákból épített falak.

A tánc végén ledöntötték őket, és szabaddá vált az út a templom belsejébe, az oltárhoz.

Akik csak az előadásra voltak kíváncsiak, elmentek, a kint maradt embertömeg előtt viszont megnyíltak a kapuk, és beáramlottak a templomba, keresztül a habszivacs falakon, padokon, mindenféle akadályon, egészen előre. Elképesztő látvány volt. Szerintem az előadás megálmodója pont így képzelte el.

Amikor láttam, hogy mekkora hely van még a színpad mögött, gyorsan lesiettem, hátha megkaparinthatok egy jó kis zugot valahol a fal mellett. Magamat ismerve egy oszlop mögött. De nem, a tömeg csak sodort előre, míg végül azon kaptam magam, hogy ott vagyok körülbelül tíz méterre az oltártól, a szószék tövében, előrébb, mint a meghívott egyházi elöljárók. Váratlan fordulat. Eltartott egy darabig, mire mindnyájan elhelyezkedtünk. Mi, akiknek nem jutott ülőhely, a földön és az előreadogatott habszivacs kockákon foglaltunk helyet. Hihetetlen érzés volt, mint egy fesztiválon. Jó volt arra gondolni, hogy ez a rengeteg ember mind igét hallgatni jött. Hogy egy kicsit számokkal is érzékeltessem a dolgot: megkértek bennünket, hogy a szórólapot nézzük többen, sokaknak nem jutott. Nyolcszáz darabot nyomtattak belőle.

A heidelbergi evangélikus egyház dékánja, Dr. Marlene Schwöbel-Hug köszöntött bennünket, és örömét fejezte ki, hogy a falak egyre inkább ledőlni látszanak, és egyre szélesebb körű az együttműködés a felekezetek között. Ennek egyik bizonyítéka, hogy ma a heidelbergi katolikus és evangélikus gyülekezet és az Arbeitsgemeinschaft Christlicher Kirchen (ACK, ~ keresztény gyülekezetek munkaközössége) képviselői ökumenikus megállapodást írnak alá. Ebben vállalják az úrvacsorai közösséget és elismerik egymást Jézus Krisztus egyházaként.

A legjobban persze a prédikációt vártam. Nem bízták a véletlenre: Prof. em. Dr. Dr. Dres. h.c. Michael Welker, a FIIT (Forschungszentrum Internationale und Interdisziplinäre Theologie ~ nemzetközi interdiszciplináris teológiai kutatóközpont) ügyvezető igazgatója, a Seoul Theological University címzetes egyetemi tanára tartotta, Lukács evangéliuma 4. fejezetének 16–21. verse alapján.

A központi üzenet a reformáció szabadsága volt: a mozgalom és annak hatása lehetővé tette a képzést, az elmék felszabadítását,

a tudás megszerzését, mindennek azonban teológiai megújulás volt az alapja: a kereszt teológiája a dicsőség teológiája helyett. Jézus Krisztus nem pompában, hanem a szükségben és a szenvedés közepette jelenti ki magát az embernek. Barátként, testvérként közeledik felénk és ő, a hatalmas Úr szeretne minket megnyerni egyházának. Jön a megváltás felszabadító üzenetével a sötét és szenvedéssel teli világban. Jön a szabadság lelkével, amit a reformátorok is láttak, tapasztaltak, és elmondták, terjesztették az örömhírt. Ezt ünnepeljük az évfordulón, és kapjuk egyben mi is feladatul.

Az igehirdetés után a zenéé volt a főszerep. Az énekeket – Erős vár a mi Istenünk első helyen, természetesen – orgonával, zenekarral kísérték, többször énekelt a kórus, gyönyörű volt, méltóságot adott az ünnepnek. Egy külön erre az alkalomra írt szimfónia is elhangzott. Az orgona és a kürt közvetlenül mögöttem szólt, igyekeztem nem fészkelődni, nehogy feldöntsem a kottatartót. Izgalmas volt figyelni, hogyan működik együtt a zenekar, a kórus és a szólóhangszer, ugyanis az oszlopoktól nehezen láthatták csak egymást és az (egyetlen) karvezetőt. Mégis gyönyörű egésszé állt össze a mű, örültem, hogy részese lehettem.

Ahogy az utolsó orgonasíp hangja is elhalt, a tömeg elkezdett kiáramlani a templomból, újra át a falakon, néhányan kicsit zavarban, hogy mit is kezdjenek a rajtuk ragadt habszivacs kockával, hiszen ezek után nem illene visszatenni a helyére. Bárkivel néztem össze, mindenki mosolygott. Ki zavartan, ki örömmel. Szerintem a teli templom furcsasága járt még mindig mindannyiunk eszében.

Odakint egy teljesen más világ fogadott bennünket: mindenütt boszorkányok, kaszások, zombik. Igen. Teljesen más volt.

***

Köszönjük, hogy elolvastad! További jó böngészést!