Szombati buli – lehet másképp is

Interjúalanyom Kozákné Kovács Ildikó, hitoktató, ifjúságsegítő. Férjével vezetik együtt a Talifish Teahouse és Clubot Szolnokon. Itt került sor az interjúra 2016. 11. 19-én.

Zana Csenge Boglárka interjúja

 

ZCsB: Idén október 28-án nyitotta meg kapuit a Talifish Teahouse és Club. Mi(k) a Talifish célja(i), célkitűzése(i)? Mióta dédelgettétek ezt az álmot?

KKI: Célunk nemcsak a szórakoztatás, hanem a fiatalok fejlesztése apró, kisközösségekben, egyéni és egyénre szabott fejlesztési módokon.

A konkrét vizsgálatokkal, előzetes felmérésekkel, utómunkálatokkal együtt három év gyümölcse. Maga a kivitelezés 9 hónap volt.

ZCsB: Kiket tekintetek célközönségeteknek?

KKI: Elsősorban középiskolásokat, illetve 14-25 év közöttieket, eddig is velük foglalkoztunk. De akár kisebbeket, vagy idősebbeket is szeretettel várunk. Véleményem szerint a prevenciót már óvodás korban kell elkezdeni.

ZCsB: Honnan jött az ötlet a szórakozóhely megnyitásához, mi áll a Talifish hátterében?

KKI: Mi már 12 éve foglalkozunk az ifjúság problémáival, elsősorban drog- és alkoholproblémákkal. Működtettünk eddig egy Szer-Telen Ifjúsági Ház nevű helyet, ahová bárki bejöhetett, akinek erre igénye volt, de kinőttük. Sok mindennel foglalkoztunk az elmúlt 12 év alatt, így az önkéntességre neveléssel, alkohol- és drog prevencióval, és ennek kapcsán jött az ötlet a helyre, ahol a fiatalok ajzószerek nélkül is tudnak szórakozni. Hála Istennek, ezt az ötletet a Minisztérium is támogatásra méltónak találta. (A Ráckeresztúri Drogterápiás Otthon felvevő irodája is vagyunk.) Támogatási kérelmünk zöld utat nyert. Hosszas tervezés és fiatalokkal történő konzultálás előzte ezt meg, és így alakult ki az, ami most itt található: a Talifish Teahouse és Club. A programok, az előadások, zenei fellépők szervezésén túl az, hogy különböző programokat indítsunk be (például önismereti, tánc, társasjáték, talkshow, lelki, korrepetáló, nyelvi, média, film, gasztronómiai és hagyományőrző klub), amelyek közül az marad meg, amire természetesen van igény, és így kisközösségek kialakításával, fiatalok aktív részvételével létrejöhet az a célközönség, akik az egyéb előadásokra is megszólíthatóak lennének. Természetesen a gyakorlat megmutatja azt, hogy ebből mi az, ami fejleszthető, ami igény alapján továbbvihető, és mi az, amit el kell hagyni.

ZcsB: Említetted a társasjáték-klubot. Manapság sok nyugat-európai és észak amerikai fiatal fedezi fel magának újra a társasjátékokat, kint már nagy igény van társasjátékos klubokra. Szolnokon ezt miként látod?

KKI: A fiatalok nem tanultak meg játszani, valószínűleg a rohanó világ, idők miatt. A szüleik sem tanították meg őket játszani, a számítógépet, okostelefont nyomkodják, és így nem tanulják meg, mi az a közösségi élmény. A társasjáték klub jó eszköz arra, hogy ezt a fajta élményt megismerhessék, megtapasztalhassák.

 

ZCsB: Több tábort is szerveztek nyaranta, amik szintén ezt az „egy közösséghez tartozunk” – élményt erősítik meg az ifisekben.

KKI: Nemcsak Nagycsepelyre szoktunk járni, hanem a Magyar Kékkereszt táborait is szervezzük, oda viszünk szolnokiakat is. A nagycsepelyi táborok végén a fiatalok mindig megkérdezik,hogy mikor lesz a következő. Nagycsepely élmény, de nemcsak a fiataloknak, hanem minekünk, szervezőknek is, és mint közösségnek is. Ez egy határozott feltöltődés számunkra, és nagyon sokat tanulunk a fiataloktól.

ZCsB: Mint például…?

KKI: Lazaság, nyelvezet, hozzáállás, érdeklődés, kedvelt dolgok hiányosságok, önfeledt játék, megszólíthatóság, Isten felé fordíthatóság.

ZCsB: Kicsit kanyarodjunk most vissza időben a kezdetekhez! Milyen volt, mikor indult az első ifi, hogyan indult el az, ami a Talifish-sé nőtte ki magát?

KKI: 2004-ben indult. Előtte is szerveztünk családi programokat, játékokat, szeretetvendégségeket, elsősorban a gyülekezetben. Aztán megfogalmaztuk a férjemmel, hogy kell egy fórum, amire a fiatalok számíthatnak, amit az életükbe beépíthetnek, így jött létre a Szer-Telen Ifjúsági Ház. Ide elsősorban azokat a fiatalokat vártuk – ez 2008 után kristályosodott ki, az első rendezvények után -, akik az önkéntesség során személyes kapcsolatba kerültek velünk, megszólíthatóak voltak, és így látogatták a Szer-Telen Ifjúsági ház foglalkozásait. Sok hátrányt kellett leküzdeni, a világi diákok számára nem evidens a hit, sőt, sokuk számára taszító. Egyszerűbb feladat az egyházaknak saját gyülekezeti tagjaikkal, hiszen ők megszokták a közeget, járnak gyülekezeti istentiszteletekre, stb…

Nekünk sok akadályt kellett leküzdeni, hogy a fiatalok bejöjjenek a foglalkozásokra, és egyáltalán, hogy a rendezvényeinkre jelentkezzenek. De attól szép a feladat, hogy nehéz, és sokszor lehetetlennek tűnik, de ilyenkor munkálkodik Isten a leglátványosabban.

 

ZCsB: Voltak ezek miatt konfliktusaitok?

KKI: Problémák forrása volt (a gyülekezetben máig is az), hogy sokan nem értik a motivációinkat és céljainkat. Sokszor kellett küzdeni értetlenséggel, vagy csak azzal, hogy a vallási környezetben megszokott utaktól mi jelentősen eltértünk. Kipróbáltunk olyan utakat, amik teljesen szokatlanok esetlegesen a vasárnapi gyülekezetbe járó közegnek. Szeretnénk az Istenre hagyatkozni az elénk adott utakon járásban, és nem a konvenciókra hagyatkozni.

Az ifjakkal kapcsolatban ugyanez a helyzet. A keresztyén ifjakat elnézve számukra is idegen az, amit mi teszünk, hiszen nem ezt szokták meg. A világi ifjakkal kapcsolatban  vékony jégen táncolunk, hisz’ rámenős módon és a kereszt hagyományait rájuk erőltetve nem érhetnénk el a célt. Célunk pedig a tanítvánnyá tétel. A templom ódon falai közé, a hagyományos istentiszteletre behívni a világi fiatalokat, a régi keretek közé, szinte lehetetlen. Mindig is azt gondoltuk, hogy egy külső helyszínre van szükség, ami baráti, családias, hogy lehessen velük beszélgetni.

ZCsB: Mit jelent számodra a hivatásod?

KKI: Mindig is szerettem volna fiatalokkal foglalkozni, de sosem gondoltam volna, hogy negyven éves kor után derül ki az elhívatásom. Azt gondolom, hogy a hittanoktatói (és bármely pedagógiai jellegű) szakmát csak elhívatással lehet végezni, nagyon szeretni kell a fiatalokat, a fiatalok nyelvét, hisz’ az ember könnyen elfelejti ezt. A személyes tapasztalat sokat segít ebben.

ZCsB: Mint mondtad, „civilben” hittanoktató vagy, de kacskaringós út vezetett idáig. Tudtommal régóta szerettél volna tanító lenni.

KKI: Érdekes, mert ha visszaemlékezek, általános iskolás koromban volt egy olyan kijelentésem, hogy az emberiség tanítója szeretnék lenni. Úgy tűnt, hogy csak egy kijelentés volt gyerekszájból, életutam során nem sokat foglalkoztam vele, egészen addig, amíg nem kezdtem el fiatalokkal foglalkozni, és nem éreztem, hogy az elhívásom mellé nem árt a szakmai tapasztalatszerzés is. Két ifjúságsegítői felsőoktatási szakképzést végeztem, egy szociális és egy pedagógiai jellegűt, és egy hittanoktatóit, a Károli Gáspár Református Egyetemen.

ZCsB: Hogy érezted magad a Károlin, milyen élményeket őrzöl róla?

KKI: Élveztem nagyon. Tanultam is, és élveztem nagyon, és örültem annak,  hogy olyan emberek tanítottak, akik hite sokszor példaértékű volt számomra.  Tiszteltem, tisztelem tudásukat és tapasztalataikat. Emellett az iskolai évek alatt a hitoktatós szaktársaim között sok hitben élő, komoly barátot ismertem meg.