(Közel) két héttel a REFISZ tábor után

avagy gondolatok az esti alkalmak margójára

Eltelt lassan két hét azóta, hogy véget ért a REFISZ nagytáborunk. Mostanra nyilvánvaló talán mindenki számára (még az én számomra is), hogy már nem ott vagyunk. Nem 330 ember társaságában reggelizünk, nem ugyanaz a napi ritmusunk, (talán nincs is napi ritmusunk? 🙂 ), nem veszünk részt csoporton, műhelyen, vagy Láthatatlan Színházon. Itt vagyunk szüleink és/vagy testvéreink társaságában, esetleg nagyszülőknél nyaralunk. Talán dolgozunk, nyári munkára mentünk még, vagy a barátainkkal lógunk. Gyorsabban eljutnak hozzánk barátaink történetei, szerelmi életük alakulása (hogy már a mienket ne is említsem). Talán van a helyi gyülekezetben ifi, és épp nyári szünet sincs, de lehet, hogy szünet van, vagy évközben sem tudtok összejönni, és így korosztályosan nem találkoztok egyelőre a gyüliben. 1000 és 1 féleképpen (de legalább 330) éljük meg a jelenünket. Lehet, hogy már gondolatban vagy érzésekben készülünk a hosszú hétvége programjaira, vagy ki se mondom, le se írom, hogy a szeptember els….re.

Egy jézusi “Én vagyok” mondás jut mindezekkel kapcsolatban eszembe. Volt rá utalás, habár nem a vacsora utáni evangelizációkon, hanem a Ki mit tud-on (helyesebben REF-Lektoron) a záró versben (Reményik Sándor: Pilátus). János evangéliumában Jézus és Pilátus találkozása sok témát vet fel. Többek között az igazságról is váltanak szót (Jn 18,37–38). Pilátus talán közönnyel, iróniával, gúnnyal, csalódottsággal, a tapasztalt vén rókák lemondásával szól: “Mi az igazság?” Talán átélte – arra van, amerre jobban lejt a pálya. Amerre többet adnak érte. Ahol kevesebbet kell érte küzdeni. Ahol nem kell érte kiállni. Ezek alapján az igazság egy változó dolog – mondhatnánk. A körülmények, az érdekek, a nagyobb hangú emberek befolyása alatt van. Változnak az idők, változnak igazságok is… Vagy mégsem?

A táborunk kapcsán most így kérdezem: Tényleg megtörtént velem, ami megtörtént? Tényleg Istennel találkoztam? Tényleg az Ő szeretetét, szabadítását éltem meg?

Tényleg Jézus váltsághalála jött közel a Szentlélek által? Tényleg igaz volt az a Szeretet, ami (Aki!) köztünk volt? Tényleg megszólított az az Ige, az a beszélgetés, az az imaközösség, az az ének? Tényleg Ő szólt általa? Nem gondolom, hogy ezekkel a kérdésekkel kelünk és fekszünk, de a múlt kapcsán kísértés, hogy elmúlt-ként lássuk. Pláne, mert a jelenben a bevezetőben taglaltakon túl saját magunk változásait még nem is vettük górcső alá! Hogy mi van azzal, hogy én sem olyan vagyok itt, mint ott voltam. Hogy még egy hét sem kellett, és máris olyan dolgot mondok, vagy teszek, vagy érzek, amit egy Istennel szövetségben élő “nem kellene, hogy tegyen…” A kísértés adott: Nem is volt, és ma sem igaz mindez.

Változó körülményeinkbe és bizonytalan belső világunkba kapaszkodó kísértéseinkkel szemben Jézus vigasztaló, erőt adó szava áll. János evangéliuma 14,6: “Én vagyok az út, az igazság és az élet“. Pilátus nem emberi erőkkel áll szemben, hanem isteni “Én vagyok” súlyával – ahogy a héten is hallottuk. Jézus nem eszmékhez, emberekhez, körülményekhez – sőt még csak nem is belső világunkhoz köti az igazság kérdését. Mindaz, ami számít, aminek súlya van, aminek értelme van, ami valóság, az Őhozzá kötődik. Ezek szerint az számít, hogy Ő kicsoda, és Ő mit tett. Az számít, amit Ő bennem elvégzett. Az számít, amit Ő magából nekem megmutatott. Mindegy merre lejt a pálya, mindegy más ember ezért szeret-e vagy sem. Ő az igazság – tegyük hozzá az Ige szellemében: ami az életre visz.

Így kísérhet bennünket egy héttel a tábor után is Jézus jelenvalósága minket. Hallottuk: Az Én vagyok mondások egyszerre méltóságot és erőt sugároznak, de biztosítanak minket a “veled vagyok” ígéretével is. Az Ő jelenlétéről, akiről azt olvassuk: “tegnap, ma és mindörökké ugyanaz” (Zsid 13,8). Ennek szellemében gyülekezeteinkben a hétvégén élnek az Úrvacsorával, újkenyér ünnepe kapcsán. Menjünk el, éljünk vele mi is! Újuljon meg a Vele kötött szövetségünk, annak a fényében, amit Ő tett értünk.

Áldást a REFISZ-re, áldást az olvasóra! 🙂